Visszahúzódó, szorongó kislány voltam, sokszor nem mertem megszólalni, de mindig nagyon jól tanultam. Mindig megtanultam mindent, kifejezetten rosszul voltam, amikor valami nem sikerült ötösre, vagy nem tudtam tökéletesen. Számonkéréseknél, dolgozatoknál, feleléseknél izgultam, annyira, hogy remegett hangom, elpirultam, és már néha előző éjszaka alig tudtam aludni a stressztől. Az iskolát mindezek ellenére nagyon élveztem, mert szoros kapcsolataim lettek, sok pozitív visszaigazolást kaptam, mind a tanároktól, mind a közösségtől.

A kialakított közösségekben meg tudtam nyílni, de sosem voltam egy harsány, extrovertált alkat, nem voltam vezéregyéniség, de valahogy mindig sokan voltak körülöttem, ami egyértelműen a megfelelési vágyamból is eredt. Szerettem a közösséget, és fontos volt számomra, és az is, hogy tegyek az emberekért valamit, formáljam a közösséget a hozzáállásommal és a háttérben a cselekedeteimmel is. Tettem ezt úgy, hogy meghallgattam mások problémáit és közösen megoldásokat kerestem velük. Szóval velem jól lehetett lelkizni, bármilyen érzelmi kérdésre nyitott voltam, de magamról nehezen osztottam meg bármit is, azt idővel meg kellett tanulnom, hogy az igazi kapcsolatokhoz a kölcsönösség kell.

A gimnáziumban amikor József Attila Szabad ötletek jegyzékét tanultuk, ami a költő egyik legismertebb, ámde rendkívül személyes és különleges műve, csak a halála után jelent meg. Ez nem igazán egy irodalmi alkotás, hanem pszichoanalitikai ihletésű szabad asszociációk gyűjteménye, rendkívül személyes és mély gondolatokat megosztó alkotás, amit a szerző saját lelkének felszabadítása érdekében írt (írásterápia). A műelemzés során éreztem meg, hogy ez az ami igazán érdekel: a lélek feltárása, analizálása és működőképessé tétele, hogy semmi mád nem érdekel jobban, mint az elme működése. E tájt jöttem rá, hogy ez az, amiről sokkal többet szeretnék tudni, és ezzel szeretnék felnőtt életemben foglalkozni, azaz a lélek tudományával, a pszichológiával.

Az ELTE Pszichológia szakának harmad évében azt kezdtem érezni, hogy ez túl sok, megterhelő lelkileg, hiszen nehéz volt egy olyan tudománnyal ismerkedni, ami nem egzakt, hanem sokszor nagyon képlékeny, ahol sokszor nincsenek általánosságok, csak egyedi esetek. Úgy éreztem kell valami megfogható ismeret, ahol vannak szabályok, több törvényszerűség és így kerültem át párhuzamos képzésben a budapesti közgazdaságtudományi egyetemre (Budapesti Corvinus Egyetem). Természetesen a pszichológia szakot folytattam, mert abbahagyni és nem teljesíteni valamit az nem volt opció, általában ha elkezdek valamit azt végig is csinálom.

Az egyetemi évek megtanítottak arra, hogy kételkedjek a saját tudásomban is, és fenntartásokkal kezeljem a bizonyosságokat. De a tudományos keretek, az empíria, a bizonyítékon alapuló tények értékként vezéreltek tovább, és máig ez az egyik alapja a munkámnak.

Az egyetemi évek után egy személyügyi szakközgazdász és egy okleveles pszichológus diplomával úgy éreztem, hogy a gyakorló pszichológusi munkára még nem állok készen, így pár évig a humánerőforrás területén dolgoztam. Évekkel később elkezdtem a szakpszichológusi képzés, párhuzamosan nevelési tanácsadóban, majd kórházban pszichiátriai osztályon, és később pedig pszichiátriai és addiktológiai gondozóban dolgoztam. Tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta lettem. A közegészségügyben töltött munkaévek alatt több éves szakmai tapasztalatot gyűjtöttem a klinikai kórképekről, sokat tanultam pszichiáterektől a mentális betegségekről, és azok kezeléséről. Az évek során gyorsan kiderült, hogy engem a szorongásos zavarok érdekelnek a legjobban. A klinikumban eltöltött idő alatt megszerzett klinikai ismeret szilárd alapot adott ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni egy emberhez, hogy magabiztosan tudjam vezetni a lélek gyógyulásának folyamatát. Így már készen álltam arra, hogy elkezdjek magánpaxisban dolgozni. Mindez húsz évvel ezelőtt történt, és máig ugyanabban a rendelőben dolgozom, ahol a karrierem kezdődött. Kollégáim mind kíváló pszichiáter, pszichoterapeuta szakemberek, akik tudományos hátteret és egy nagyon jó szakmai közösséget biztosítanak a munkához.

A teljesítménnyel, a teljesítményszorongással lassan 20 éve foglalkozom. A versenysportban először az úszók révén, majd a vívók által kezdtem a pszichológiai felkészítő munkát. Számos sportágból megfordultak nálam már legyen az vízilabda, kézilabda esztétikai sportok, erősportok, technikai sport etc. A vívók között jelenleg is sok kiváló sportoló mentális felkészítője vagyok. Kiemelném Szilágyi Áront, a háromszoros olimpiai aranyérmes kardvívót, akit négy olimpiai ciklusban készíthettem fel a versenyekre, mint a mentális felkészítő pszichológusa. A lassan tizenötéves közös munka során rengeteget tanultam tőle. De ugyanannyira büszke vagyok Pusztai Liza kardvívó Verrasztó Evelyn úszó olimpikonunk, akikkel szintén évek óta közösen készülünk az életre és a megmérettetésekre. De a sport csak az egyik területe annak, ahonnan a klienseim érkeznek: évekig dolgoztam a Dumaszínház humoristáival, séfekkel, akik a a Bocuse D’Or világversenyre készülnek. Megfordulnak nálam operaénekesek, előadóművészek, vezetők, érettségizők, vizsgára, állásinterjúra jelentkezők.

A teljesítmény pszichológiájával kölcsönösen választottuk egymást: nem ezzel a területtel foglalkoznék most, ha iskolai éveimet nem a teljesítménnyel és a megfeleléssel való küzdelem tette volna ki. Én nem kaptam segítséget, mert nem volt rá lehetőség, ezért most én adok támogatást ahhoz, hogy másnak sokkal könnyebb legyen az álmait megvalósítania.